Az NKA Múzeumi Szakmai Kollégiuma szíves támogatást nyújtott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeum számára a 2008-as jubileumi évben megrendezett Amikor kinyílt Ázsia kapuja. Hopp Ferenc utazásai és kincsei címû kiállítás, valamint a kapcsolódó kiadványok és múzeumpedagógiai programok megvalósítására.

A támogatás felhasználásának összefoglalása:

A kiállításhoz kapcsolódó kiadványok

A kiállításhoz kapcsolódó szakmai programok

A kiállításhoz kapcsolódó pályázatok

A Hopp-kiállításhoz kapcsolódó közönségprogramok

2008 õszén elindítottuk a "Keleti hétvégék" programsorozatunkat. Elsõsorban az idõszaki kiállításunk minél szélesebb körben való megismertetése, a látogatóbarát nyitva tartás és új látogatói célcsoportok megszólítása volt a legfõbb célunk.

2008. november 15-16. "Keleti hétvége" Kínában

2008. december 13-14. "Keleti hétvége" egy karácsonyi vásárban

2009. január 24-25. "Keleti hétvége" a kínai irodalom és a mûfordítás jegyében

2009. február 21-22. "Keleti hétvége" a régi korok fotográfiáiról

2009. március 28-29. "Keleti hétvége"

2009. április 25-26. "Keleti hétvége az utazás jegyében

2009. május 16-17. "Keleti hétvége" majális hangulatban

2009. június 20."Keleti hétvége" egy múzeumi éjszakán

2009. szeptember 19-20. A"Keleti hétvége" Kulturális Örökség Napjai

2009. október 24-25. "Keleti hétvége" a Múzeumok Õszi Fesztiválja jegyében

2009. november 14-15. "Keleti hétvége" - Emlékezés Hopp Ferenc halálának 90. évfordulójára

Gyerekeknek kínált programok: múzeumpedagógiai foglalkozások

Egyszer volt, hol nem volt, mikor még az emberek hittek a mesékben, élt egy fiatal sárkányfióka, amolyan szelíd felhõugró, akinek csak kópéságon járt az esze. Nem elég idõs, így repülni sem igen tud. Egyre csak az eget bámulja vágyakozva. Nappal a felhõk vonulását, éjszaka meg a csillagok pislákolását.
Egyik éjszaka megpillantja a szép, kerek, tejfehér teliholdat. Oly fényes, hogy mellette az összes csillag elhalványul. Olyannyira megtetszik a sárkánynak, hogy megpróbálja elérni, és lehozni. De a hold még egy tapasztalt felnõtt sárkánynak is nagy falat, nemhogy egy kis felhõugrónak! De a sárkányfi nem adja fel, egyre csak ugrál, egyre nagyobbakat. Már sokadjára esik vissza csalódottan a földre, mikor nyöszörgésre lesz figyelmes.

Csak nem estem valami ártatlan jószágra? - rémül meg azonnal és körbekémlel, de nem lát senkit.

- Hol vagy? Mi a baj? - kiált. Válasz nem jön ugyan, de a nyöszörgés zokogásba fúl. A sárkányfi a hangot követve, egy pókhálót lel, benne pedig megpillantja a legcsodálatosabb lepkét, amit valaha is látott.

A sárkányfi számtalanszor figyelte irigykedve a repülni tudó állatokat: a madarakat és bogarakat, de a pillangókat mindennél jobban figyelte. Mert a pillangók a sárkányok legközelebbi rokonai. S az is tudvalevõ, hogy a nappali pillék sokkalta szebbek éjszakai rokonaiknál. Hanem ez az éjjeli lepke százszorta lekörözte nappali társait. Szárnyai formája méltóságteljes, szélei, mint a virágszirmok, színe, mint a kelõ hold elsõ, meleg sugara s egyre kétségbeesettebben csapkod. Félõ, hogy még a legmélyebb álmából is felzavarja a háló lakóját.

A sárkányfi nem tétovázik, egy gyors mozdulat, s a pille szabad. Nem repül el azonnal szabadságtól megrészegülve, hanem ott hever a sárkány mancsában. Hálásan ezt rebegi:

- Köszönöm, pikkelyes testvérem, életemet köszönhetem neked!

- Te tudsz beszélni?!

- Persze, hogy tudok. Sárkány testvéreink mindig is értették szavunkat. Hanem, te igen fiatal lehetsz, ezért nem érthetted egyetlen szárnyrezdülésünket sem.

A sárkányfi ámulatában mukkanni se tud, s az éjjeli lepke folytatja mondókáját. A pillangók ugyanolyan cserfes jószágok, mint az emberek asszonyai!

- Persze a legtöbb pille-testvér a dalokban, rímekben érzi otthon magát, s csak szavalva tudnak szólani.

- Te is elég furán beszélsz.

- Örülj neki, hogy nem kecskerímekben! - torkolja le a sárkányfit.

- Örülök is neki. - feleli pimaszul amaz.

- Komisz kis kölyök vagy, hallod-e! És megmondanád becses nevedet?

- Hogyne, Long a nevem.

- Jó. Az én nevem Zamyu. - a pillangó megrázza szárnyait, s Long egyik karmára száll. - Meg fogom hálálni, amit értem tettél. Életemmel tartozom neked, s én is meg fogom menteni a tiedet.

- Te?! - horkan fel kissé udvariatlanul Long. - Hisz alig vagy nagyobb egyetlen fogamnál!

- A méret sosem számít. Hanem fogadd meg a tanácsomat, s ahány lepkével találkozol, figyelj jól rá, hallgasd meg, mert figyelmeztethetnek jóra és rosszra. Tudunk mi lepkék egy s mást, amit bárki más még csak nem is sejt! S ha eljön az idõ és hozzám vet a sorsod, segíteni fogok rajtad. Mert nem mindig lesz olyan a világ, mint amilyen most!

Tétován ingázik a sárkányfi orra elõtt, egy pillanatra a homlokára száll, s a következõben már a csillagok felé rebben.

A város távol esõ részén, ahol már csak pár düledezõ viskó állt. Hol a hegyek összeértek, és az utak meredekké váltak, egy férfi tûnt föl, ki már kissé fáradtan kapaszkodott fel az egyre csak emelkedõ talajon. A kihalt, bár gyönyörû tájat a lemenõ nap sugarai aranyszínbe öltöztették. Az alak megállt, maga elõtt pedig már látni is vélte, a kínai nagy fal egy darabkáját. Miután odaért, szemügyre vette a hatalmas, ám lélegzetelállító építményt. A fáradtság azonban nem hagyta nyugodni, így kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak. Pár perccel késõbb, furcsa zajra lett figyelmes. Negyedóra elteltével már úgy érezte, képes a továbbhaladásra, ezért kezével kicsit ellökte magát a faltól, ám az, mint a kártyavár úgy omlott össze. Mikor észrevette, hogy mi is történt már zuhant, az építmény belsejében ugyanis nem járatok voltak, hanem egy mély, kicsit talán agyagcsúszdára emlékeztetõ hely, mely a föld alá vezetett. Fönt, az építmény oldalán keletkezõ lyuk nem volt túl nagy, egy embernyi hely csupán, viszont az a szakasz szabályosan eltûnt. Földet érés után, a férfi mozdulatlanul feküdt. Bele telt egy kis idõbe, míg magához tért. Mikor felébredt, lágy pázsiton találta magát, szegélyén egy forrásnak, amely a mélybe szökellt, és ott, mintha szerteporlott volna. Valamivel messzebb sötétkéken színelõ, tarka eredetû sziklák magaslottak. A napfény csillogóbb és fényesebb volt a szokottnál. Az égbolt pedig a kék több árnyalatát is felfestette. Minden tiszta volt és makulátlan. Az egészet, mintha csak egy könyv borítójáról „lopták” volna. Mesebeli hely volt, egy mesés táj alatt húzódott és mesés elemeket rejtett magában. Mindenfele virágok hevertek, melyek összefüggõen alkották az utat. Keira végre összeszedte magát és felállt. Ugyan még mindig kicsit kába volt, de egészen jól viselte a talajjal való találkozást. Elindult hát, a forrás irányába. A levegõben mindenféle színû, pompás és gyengéd illat áradt szét. Annyira békés és nyugodt volt minden, hogy az már szinte nyugtalanító. A forrás mellett, a környék vadjai is megjelentek. Sokáig figyelte az állatokat, akik egyáltalán nem zavartatták magukat. Miután vizet vett magához, elkezdte a környék felderítését. De bármennyire is haladt elõre, a táj nem változott. Már órákon keresztül nem történt semmi, amikor mozgásra lett figyelmes. Nem messze tõle emberek sétáltak, a réten pedig gyerekek szaladgáltak. A hátuk mögött, a folyó túloldalán, ahol már virágok helyett, a fák voltak a mérvadóak, házak alakját látta kirajzolódni. A házak fából készültek, alakjuk pedig összemosódott az erdõvel, amely körülölelte õket. Egyszerûen, mégis bámulatosan festettek. Minden a rétrõl származó virágokkal volt díszítve. A forrást halványpiros virágok szegélyezték, melyek magasabbak és szélesebbek voltak társaiknál, leveleik pedig méregzölden pompáztak, miközben részegen szívták magukba a napfény éltetõ erejét. A folyón ladikok sorakoztak, melyek szabályosan kúsztak egyre lejjebb és lejjebb. Az egész táj csodálatos volt, ám egyben félelmetes is. Keira számára ezen dolgok nem voltak természetesek, õ teljesen más világhoz volt hozzászokva. Az emberek közvetlensége és kedvessége lenyûgözte õt. Nem idegenként kezelték, hanem barátként, akitõl nincs miért tartaniuk. Õket nem érdekelte a rang, a társadalmi hovatartozás, a nyelv vagy éppen a bõrszín. Felõlük aztán lehetsz bárki, és jöhetsz bárhonnan. Keira megdöbbenve látta a hatalmas különbségeket e világ, és az övé között. Itt mindenki egyforma. Ugyan olyannak tartanak, és ugyanúgy is kezelnek, mint akárki mást. Õk így látják a világot. És ezt a látószöget igazán megoszthatnák másokkal is. Gondolta Keira, miközben saját világát egyre visszataszítóbbnak és undorítóbbnak találta. Én, még egy olyan helyen élek, ahol mindenki lenéz mindenkit, ahol hatalom számít és nem az erények. Hol már a családok is széthúznak, és mindenki csak magára számíthat. A miénk egy olyan hely, ahol mindenki csak magát szereti, és ahol az emberi értékek helyét a pénz vette át. Itt nincs pénz, nincsenek különbségek, az egész közösség, maga, egy nagycsalád. Segítik egymást és mindenkinek megvan mindene. Keira számára ez maga volt utópia. Összehasonlíthatatlan mindennel, amit eddig látott, vagy tapasztalt. Két nap telt el azóta, hogy idekerült és úgy érezte, minél tovább marad, annál inkább nem akar majd visszamenni. Mikor besötétedett tábortûz gyúlt, mely bevilágította a házak falait. Keira sétálni indult, még inkább gyönyörködni kívánt a tájban és az egész környezetben. Elment tehát a forráshoz, a partjára telepedett, és nézte a holdat, a csillagokat, melyek tisztán és fényesen ragyogtak. A sziklák, most mélyszürkének hatottak. A víz édesen fodrozódott, a holdfény pedig ezüstszínt adott neki. A rét is egyel sötétebb árnyalatot vett fel, a fák között pedig a sötétség, úgy ült le, mint a köd. Mikor felállt, észrevette, hogy a holdfény valahol megtörik és érdekesen csillog. Elindult hát, a fény irányába, mely egyenesen a forrás mögötti sziklafalhoz vezetett. Egészen közel ment, hogy megvizsgálhassa a jelenséget. A fal oldalán egy rés tátongott. Keira odament és bemászott a szikla belsejébe. Bent, korom sötét volt, így tapogatózva haladt elõre. Amikor meglátta a halvány fényt, azonnal rohanni kezdett, majd hirtelen megtorpant. Miután kiért a barlangból, egy meredek falon találta magát. Pár perc tétovázás után, elkezdett lassan leereszkedni. A földet érés után kezdte csak igazán szemügyre venni a tájat. A táj kihalt volt és kopár. A fák ágain alig csüngött néhány levél. A fû csomókban lógott ki a talajból, összefüggõ réteget nem alkotott. Virág egy szál sem volt, ahogy folyó sem. Az eget felhõk borították, nappal volt, a nap mégsem látszott. A sûrû sötét felhõ mögül a fény egy aprócska morzsája tudott csak elõtûnni. Az út göröngyös volt, és sziklákkal övezett, ám itt még a sziklák is máshogyan festettek, hidegen és sötéten. Keira úgy döntött nem megy még haza, ha már itt van, körülnéz, de nem kívánt túl messzire menni. A meredek sziklafalat folyamatosan fürkészte tekintetével, nehogy véletlenül szem elõl veszítse a visszavezetõ út forrását. Nem sokkal késõbb, állatok rohantak el mellette, melyek egyáltalán nem tûntek békésnek, sokkal inkább agresszívnek. Soványak is voltak és szemlátomást menekültek. Keira igyekezett megbújni egy bokor csonk mögött, elkerülve a velük való találkozást. Az állatokat valóban üldözték, csoportba verõdött emberek vadásztak rájuk. Messzirõl koszosnak, büdösnek és civilizálatlannak tûntek, pár perccel késõbb, pedig Keirának rá kellett jönnie, hogy ez közelrõl sincsen másképp. Az egyikük ugyanis észrevette õt, és azonnal szólt a többieknek. Keirának lélegzetvételnyi ideje sem volt, már megkötözve cipelték a táboruk felé. Miután beértek a „faluba” Keirának rá kellett döbbennie, hogy a táj és a környezet, tökéletes ellentéte volt, az általa korábban látott világnak. És kétségtelenül a két világ között, valahol félúton helyezkedhetett el a sajátja. Itt, az emberek idegesnek tûntek és folytok veszekedtek. A gyerekek játszás helyett verekedtek és rohangáltak. Semmi nyoma nem volt békének, boldogságnak vagy éppen szeretetnek. Keira az egyik ház oldalának támasztva feküdt, elég kényelmetlen testhelyzetben, miközben a lábán lévõ csomót próbálta kilazítani, elsõsorban menekülési célzattal. A nyelvet, melyet a körülötte lévõk beszéltek nem értette, kesze-kusza volt és sokkal inkább tûnt halandzsának, mint beszédnek. Viszont bármennyire is nem értette a nyelvet, azt azért érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Egyfolytában rá mutogattak és mindegyik érdekesen nézett rá. Miután pedig tûzet raktak, és elkezdtek táncot járni, mindezt az után, hogy egy botot csúsztattak a kezén és a lábán lévõ kötelek közé, minden világossá vált: Meg fogják enni! Keirának nem tetszett az ötlet éppen ezért õrült gyorsasággal kezdte magáról szó szerint leráncigálni a kötelet. Végül, a lábán lévõt, a bot és egy közelben lévõ kõdarab segítségével sikerült elvágnia. Nem is kellett neki több, azonnal futásnak eredt. A körülötte lévõk elõször nem tudták, hogy mi történik, de sajnos hamar észbe kaptak, és már rohantak is utána. Már kiló méterek óta üldözték a megkötözött Keirát, aki fejvesztve rohant az életéért. Õt pedig egy kész törzs követte. És bármennyire is próbálta gondolatait egy kicsit más irányba terelni, mindezt tenni a kezeden lévõ csomó lazításával elfoglalva, valamint a hátad mögött szaladó ember csoporttal egyáltalán nem könnyû feladat. Így nem is csoda, ha hõsünk minden második gondolata a: Kiváló kaja készül Keirából címû mondat volt. Tisztára, mint egy szakácskönyv cím. Mindenesetre az egyre csak fáradó férfi, szemben az éhségtõl fûtött „csordával”, nem kell nagy jós tudomány ahhoz, hogy megmondjuk, szereplõnk következõ emléke nem volt más, minthogy nyársra tûzve feküdt az épp meggyulladó tûz fölött. A „kötözött sonkának érzem magam” kifejezés, most tökéletesen ráillett. Még utoljára körül kívánt nézni, és közben próbált optimistán hozzáállni a dolgokhoz. De miközben minden gondolatod az evés körül forog elég nehéz bármi másra koncentrálnod. És valóban örök igazság, hogy a vadászat élménye nagyban függ attól, hogy a puska melyik végén helyezkedsz el. Keira számára pedig ez már az evésre is vonatkozott. Fõhõsünk halálfélelme egyre csak fokozódott, már elhadarta az összes imát, amit valaha is hallott, és miután már a fûszereket is rányomták, hogy legalább valami íze is legyen, már kezdte úgy érezni mindennek vége. És pár veszekedés után, végül tisztázta magával a dolgokat, átgondolta eddigi életét, mi volt jó és mi rossz, min kéne változtatni és mit meghagyni és miután mindezen túl volt, nyugodt és tiszta lelkiismerettel mondott köszönetet és búcsúzott el az általa ismert világ(ok)tól… amikor hirtelen felébredt húga hangjára, s a szülõi házban találta magát, immár a reggeli napsütés fényében. Felemelte fejét, melyre, mint a bélyeg nyomta rá a lenyomatot a könyv, melyet elõzõ éjszaka olvasott és melyen feküdve elnyomta az álom.

Az õszülõ hajú, de még mindig egyenes tartású idõs férfi - kezeit köntöse ujjába dugva - az ajtóban állt. A kerti ösvényen közeledõ, határozott léptek neszét figyelte. Amikor a fiatalember odaért hozzá és meghajolva köszöntötte, méltóságteljesen, rezzenéstelen arccal viszonozta. Bevonultak a házba és mindketten leültek a földre terített, fûbõl font szõnyegekre. A tolóajtó nyitva állt és a szél virágok illatát fújta át a szobán. Bár a világért sem mutatták volna, mindketten érezték a találkozás feszültségét. A vendég szemmel láthatóan mély nyugalommal ült, keresztbe vetett lábakkal, - már régóta hozzászokott ehhez a pozitúrához -. A házigazda, - a falu egyik legtiszteletreméltóbb embere, - egy darabig a gondolataiba merült, majd megszólalt meglepõen mély, kissé rekedtes hangján. Ez a hang egyébként igen alkalmas volt arra, hogy a nem tiszta lelkiismeretû emberek torkát összeszorítsa.<²/p>
- Igen merész kéréssel fordultál hozzám, Erodu. Igaz, hogy évek óta ismerlek és becsületes embernek tartalak, de ez kevés, ahhoz, hogy dönthessek. Mondd el történetedet: beszélj nekem arról, honnan, és miféle úton-módon kerültél ide közénk!

Pillantásuk egy másodpercre összekapcsolódott, - a titokzatos, ferde metszésû keleti és a merész, tágra nyílt európai szempár -, majd a vendég belefogott a mesélésbe. Tekintete öntudatlanul is a távolba révedt, ahogy gondolataiban újra megelevenedtek az elmúlt évek eseményei ...

A közalkalmazotti jogviszony idõtartama: Határozatlan idejû közalkalmazotti jogviszony

Foglalkoztatás jellege: Teljes munkaidõ

A munkavégzés helye: 1091 Budapest, Üllõi út 33-37.

A munkakörbe tartozó, lényeges feladatok: A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeum múzeumpedagógiai programjainak kidolgozása, mûködtetése.

Illetmény és juttatások: Az illetmény megállapítására és a juttatásokra a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.évi XXXIII. Törvény rendelkezései az irányadók.

Pályázati feltételek:

A pályázat elbírálásánál elõnyt jelent: Létezõ kiállítás múzeumpedagógiai programjának bemutatása.

Elvárt kompetenciák: Kiváló szintû kapcsolatteremtõ képesség, együttmûködési képesség, aktivitás.

A pályázat részeként benyújtandó iratok, igazolások: A pályázó személyi adatait is tartalmazó szakmai önéletrajz. Végzettséget, képzettséget igazoló okiratok másolata, erkölcsi bizonyitvány.

A pályázat benyújtásának feltételei: A boritékon kérjük feltüntetni „ Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeum, múzeumpedagógus „

A munkakör betölthetõségének idõpontja: A munkakör legkorábban 2009.június 22. napjától tölthetõ be.

A pályázat benyújtásának határideje: 2009.június 15.

A pályázat benyújtásának módja: Postai úton, a pályázatnak az Iparmûvészeti Múzeum címére történõ megküldésével (1091 Budapest, Üllõi út 33-37.). Kérjük a boritékon feltüntetni a pályázati adatbázisban szereplõ azonosító számot: 520-58/09, valamint a munkakör megnevezését : múzeumpedagógus

A pályázat elbírálásának módja, rendje: A pályázatot az erre kijelölt bizottság bírálja el. A kinevezésrõl a bizottság javaslata alapján a fõigazgató dönt.